Közismert, hogy a magyar polgári közigazgatás-tudomány legnagyobb formátumú és hatású, külföldön is elismert egyénisége Magyary Zoltán volt. Széles körű tudományos-oktatói tevékenysége mellett két éven át kormánybiztosként irányította a magyar közigazgatás racionalizálásának előkészítését.

1932-ben Magyary azzal terjesztette elő a magyar közigazgatás racionalizálásának programját, hogy alaptételként megfogalmazva rámutatott: ez a feladat részleges rendelkezésekkel, véletlenen múló, töredékes reformokkal nem oldható meg. Egységes terv szerinti akció megszervezésére és hosszú évekig tartó szívós munkával való végrehajtásra van szükség. A Magyary-féle program alkalmas volt arra, hogy megvalósításával egy teljesítő képesebb, hatékonyabb közigazgatáshoz jusson az ország.
Szükségszerűen megfogalmazódik a kérdés, mi lehet a koncepcionális oka a napjainkban zajló részleges, töredékes reformoknak? Véleményem szerint a reformprogramok tervezésekor figyelmen kívül hagyják/hagyták hazánk jelenlegi valós történelmi, gazdasági és társadalmi helyzetét, illetve elmulasztották annak elemzését.
Ezzel elérkeztünk a Magyary-féle alaptétel lényegi eleméhez, a hatékonysághoz. Hogyan juthat hatékonyabb közigazgatáshoz az ország? Mérhető-e a közigazgatás hatékonysága, és ha mérhető, melyek a hatékonyság kritériumai? Amikor a politikai hatalom a közigazgatás hatékonyságáról beszél, abba a hibába esik, hogy nem tesz különbséget a külső hatékonyság és a belső hatékonyság között. A hatékonyság megítéléséhez mindig szükséges az összehasonlítás más szervezetek mutatószámaival, a monopolhelyzetben levő rendszereknél, mint a közigazgatásnál ez csak korlátozott mértékben lehetséges. Ennek ellenére a kormányzat az utóbbi időben gyakorta hangoztatja, hogy a közigazgatás nem elég hatékony, e mellet túlburjánzott a létszáma, és ezért jelentős reformra szorul.
A külső, gazdasági hatékonyság megállapítása a közigazgatásban rendkívül nehéz. Ugyanis a közigazgatás a köz pénzéből tartja fenn magát, a pénzügyi források központilag meghatározott módon jutnak el hozzá és a politika ellenőrzésével használja fel azt. Finanszírozási rendszere nem a mérésen alapuló hatékonyság kritériumaihoz, hanem politikai követelményekhez igazodik. Kiadásai nagyságának meghatározásakor a piac hatékonyságot értékelő hatása nem érvényesül. A külső hatékonyság a vállalatok esetében azonos ráfordítás mellett a nyereség vagy a termelés növekedését, az önköltség csökkentését, vagyis számokban kifejezhető eredményt jelent. A közigazgatás tevékenységét legfőképpen az igazgatás tárgyain, az állampolgárok ügyeinek elintézésén lehet mérni, azaz társadalmi-politikai mérlegelés alapján.
A gazdasági hatékonyság normáinak egyoldalú hangsúlyozása napjainkra egyesekben olyan álláspont kialakulásához vezetett, hogy a közigazgatás tevékenysége improduktív és költségei eleve a társadalmi veszteségforrások összegét növelik Ennek a vélekedésnek az a veszélye, hogy sajnálatos módon nem lát semmilyen okozati összefüggést a közigazgatás tevékenysége és a társadalmi rend megszilárdítása között, az anyagi javak növekedése és a szolgáltatások kiszélesedése között. Ilyen összefüggés azonban létezik, csak mennyiségi mutatókkal nem lehet szemléltetni.
Az előzőekben elmondottak alapján a közigazgatás külső hatékonysága a társadalmi hatékonyság normáival mérhető. Általánosságban politikai szempontból hatékonynak mondják azt a közigazgatást, amelynek működésével a lakosság és a politikai hatalom elégedett. Megelégedett a politika a közigazgatással mindaddig, amíg ennek ellenkezőjét nem kezdi el hangoztatni, amint teszi ezt napjainkban. Nem véletlen tehát, hogy a közigazgatás tevékenységének nem kis részét kényszerűségből arra fordítja, hogy az állampolgárokban és a politikai szervekben a megelégedettség érzését keltse.
A belső munka hatékonysága már jól mérhető, ez a terület ugyanis a hivatalszervezés, a munkaszervezés területe, itt mód van az összehasonlításra. A városi, községi önkormányzatok munkája, a munkát végzők száma, a munkára fordított időtartam, a felhasznált költségek összehasonlíthatók. A közigazgatási reformnak elsősorban a belső hatékonyság növelésére kellene irányulnia, mert ennek közvetlen hatása van a külső feladatok sikeres elintézésére.
A reformelképzelések részlegességét, töredékességét mutatja, hogy a közigazgatási rendszer továbbfejlesztésének bemutatásakor a programok kormányzati képviselői a közigazgatási rendszer horizontális (vagyis területi) és vertikális (vagyis szintenkénti) tagozódását együttesen kezelik, noha ezt semmi sem indokolja. Nevezetesen arra gondolok, hogy többek között, amikor a közigazgatás optimális létszámának a meghatározásáról esik szó, akkor külön szükséges elemezni a központi közigazgatás, vagyis az államigazgatás központi szerveit a hozzájuk tartozó dekoncentrált szervekkel és külön a helyi önkormányzatokat.
Keretbe: Jelenleg kb. 40 ezer köztisztviselőt foglalkoztatnak a helyi önkormányzatok szemben az államigazgatás központi szerveiben kb. 10 ezer fő és a központi szervek dekoncentrált szerveiben kb. 40 ezer fő szolgálatot teljesítővel.  Tehát a sokat ostorozott helyi önkormányzatok országos szinten 40 ezer köztisztviselőt foglalkoztatnak és ezt a létszámot kell elosztani az ország kb. 3200 települése között. Meglepő számadatot kapunk, ugyanis 12,5 fő köztisztviselő jut egy településre, és ebbe az átlag létszámba benne vannak a főváros és a megyei jogú városok köztisztviselői is. Ezért aztán igazán nem értem, hogy kinek sok és miért sok a helyi önkormányzatoknál foglalkoztatott köztisztviselők létszáma.
A helyi önkormányzati rendszer továbbfejlesztéséről szóló vitaanyag szükségszerűen része a közigazgatási reform elképzeléseknek. Az egyébként szükséges változtatások mellett helyenként kétes értékű elképzeléseket is tartalmaz. Ugyanis a kistérség jegyzőjéhez telepíthető feladat- és hatáskörökkel kapcsolatos javaslat azt a hamis filozófiát követi, hogy a kistérségi jegyző automatikusan magasabb szakmai felkészültséggel és speciálisabb szakértelemmel rendelkezik, mint a községi jegyző, vagy körjegyző.
Az Ötv. már kezdettől fogva tartalmazza a körjegyzőség és a hatósági igazgatási társulás jogintézményét. Ki kellene munkálni azokat a központi pénzügyi szabályozókat, amelyek segítségével az említett jogintézmények létrehozását serkenteni lehetne. E két jogintézmény „modernizálása” több haszonnal járna, szükségtelenné válna hatósági feladatok delegálása a kistérségi jegyzőhöz, a kistérségi székhely település közszolgáltatásokat szervező funkciója viszont erősödhetne, és a polgárok továbbra is lakóhelyükön vagy a szomszéd településen intézhetnék ügyeiket.
A rendszerváltást követően Magyarország megteremtette a maga számára a közigazgatás modell értékű rendszerét. Azonban a csak fokozatosan bővülő törvényi szabályozás azt idézte elő, hogy a rendszer bizonyos korlátokkal rendelkezik. Kedvező, hogy napjainkban a közigazgatás reformjára való törekvés jellemzi a központi akaratot. A kialakult korlátok és a reformjavaslatok hiányosságai miatt azonban a közigazgatási reform továbbfejlesztésre szorul.