A múlt század elején készült irodabútorok vesznek körül, hátam mögött heverő. Ha hinni lehet a kereskedőnek, a pentelei jegyzőé voltak – a második világháború előttié.  Hát igen, sok víz lefolyt azóta a Dunán, sok víz elfolyt Dunapentele mellett.

Sokat látott az öreg Duna, itt a mezőföld szélén, az ország közepén. Az ország közepén? "Nem, ez nem pontos, nem mindig volt ez így." – mondaná az öreg. "Gondolj a rómaiakra, amikor Intercisa falai és légiói védték itt a birodalmat, emlékezz Nagy Lajos országára, amikor Dunapentele, a halászfalu etette gazdag zsákmányával Pest és Buda polgárait, jusson eszedbe a XIX. század virágzó mezővárosa."

Sokat látott az öreg Duna, ha nem is értett, tudott mindent. Látta, hogy 1950. májusában benépesült a falu melletti fennsík, sok-sok idegen, ásóval, lapáttal, kőműveskanállal, szekercével lepte el a kukoricaföldeket. Megkezdődött a vasmű lakótelepének, majd októberben a gyár építése. Nem tudta, nem tudhatta az akkor még majdnem kék, ma már majdnem szürke Duna azt sem, hogy ismét Mátyás a király, csak ő nem az igazságos. 1951. áprilisában minisztertanácsi dekrétummal várossá nyilvánította a községet, mert ő így kormányzott – törvényekkel, minisztertanácsi, miniszteri rendeletekkel. (Fiatalabb olvasók számára jegyzem meg – a jogforrási hierarchia csúcsán az akkori időkben, majd még sokáig a párthatározat állt, de ez külön történet.) Nem sokáig volt a tanács falán a Dunapentele felirat, mert 1951. november 7-én egy grúzról, bizonyos Sztálinról nevezték el a várost és a gyárat. Ezt követően ötévenként adódott dolga a címfestőknek. 1956. októberében a vörös csillaggal együtt lehullott a Sztálin név is, majd 1957. tavaszán ismét visszakerült a város és a városi tanács jelzőjeként, a gyár azonban a visszavett Dunai Vasmű nevet viselte továbbra is. A helytelen névválasztás megbosszulta magát, mert a városnak 1961. novemberében ismét nevet kellett változtatnia, immár nem 15.000 aláírt, hanem sok millió, csak gondolatban elküldött levél alapján. Azóta a sokkal magyarosabban hangzó Dunaújváros nevet viseli a település.

Nem látta öreg folyónk, mert a leszakadt, majd a nemzetközi figyelmet azóta is fenntartó megoldással helyreállított több kilométer hosszú löszfaltól nem is láthatta, hogyan épül az 50-es években a fából vaskarika, a szocialista-realista művészet építészeti irányzat alapján maga a város. A szocreál célja a "tartalmában szocialista, formájában nemzeti" művészet megteremtése volt, melynek tartalmát jól illusztrálja, hogy az úgynevezett repi házakban cselédszobák is készültek. A nemzeti formát pedig csak az értelmezheti igazán, aki a sztahanovista tempóval és minőségben épült szobája falát már megpróbálta tapétázni. Kákán is csomót kereső megjegyzésemet félretéve, egyet kell értenem múzeumunk igazgatójának azon meglátásával, hogy a város központja "a magyar építész történet egészének is fontos alkotóeleme, az országban egyedülállóan átfogó képet nyújt a kor építészeti, képzőművészeti törekvéseiről". És még szép is – mondom én.

Reményeim, reményeink szerint mára elkopott az ország nagyobb részében ellentmondásos érzelmeket keltő szocialista város kifejezés, és inkább a nemzet sportvárosaként emlegetik. Más tekintetben is igazi megyei jogú város, kistérségi, gazdasági, pénzügyi, oktatási, egészségügyi, kulturális központ, kiváló infrastruktúrával. A városi biológiai szennyvíztisztító mű megkezdte a próbaüzemelést, bizonyos a város és Kisapostag között régi álmunk, a HÍD megvalósulása, előbb-utóbb nemzetközi kikötőnk is bővülni fog.

A pentelei jegyző heverőjével hátam mögött, karosszékében tűnődöm. Nekem, nekünk jegyzőknek csak a karszék maradt. A heverő a régmúltat idézi, a pirospaprikával fűszerezett csípős dunai halászlét, mellé ropogós piros-barna héjú fehérkenyeret, aranyló tepertővel meghintet túrós csuszát, habzó pohár sert, órácska szundikálást, sétát a hivatalba – alá´ szolgálja jegyző úr! -, majd letéve a tollat "maradjon valami holnapra is", betérést az úri kaszinóba. 

Jogunk, egyben kötelességünk számtalan – mondhatnám -, ha ráérő szorgalmas emberek nem számolták volna meg, több mint háromezer. Mi vagyunk az önkormányzati rendszer és az államigazgatás kulcsfigurái. (Idézet Dr. Kara Páltól.) Vezetjük a hivatalt. Tehát kulcsfiguraként vezetjük a hivatalt. Miért támad hirtelen az a képzettársításom, hogy kulcson lógó figuraként vezetjük a hivatalt? Talán, mert igaz. A kulcs a képviselőtestület, a bizottságok, a polgármester. Össze vagyunk kötve. Kulcsfiguraként fütyülünk, ha elveszett a kulcs – a jogszabályokban (Ötv. 36. §. (3) bekezdés). A fütty, mint mobiltelefon jelzése változó hangerejű. Van úgy, hogy más nem is érzékeli, csak a jegyző. Van úgy, hogy csak a polgármester hallja, más nem is hallhatja. Van úgy, hogy mindenki hallja, mert mindenkinek hallania kell. Nem csak kulcsfigura a jegyző? Nem, valóban nem. Diplomata is. És politikus. Politikus, aki ókori értelemben – ideológiai, pártpolitikai szempontokat mellőzve – a legjobban igyekszik intézni a VÁROS ügyeit. Hogy ez nem mindig sikerül? Nemcsak rajtunk múlik. Jegyző kollégáim beszélgetése jut eszembe. "Mi egy füzetbe írjuk a közgyűlésen elhangzott hülyeségeket." "Mi ezt jegyzőkönyvnek hívjuk."

Sok a munkánk, még több a felelősségünk. Felelősek vagyunk a településnek, a településért, a képviselőtestületnek, felelősek vagyunk a hivatalnak, a hivatalért. Frontharcosok vagyunk, és nem mondhatjuk, nem mondjuk Karinthyval szólva: "Hé, ne lőjetek, itt is emberek vannak!´

A választások küszöbén évtizedes jegyzői múlttal hátam mögött vissza és előre tekintek. A felszabadultságra, a boldogságra, a hitre, hogy itt nagy dolgok készülnek, a politika és az erkölcs rokonértelmű szavak lesznek. Az örömmel végzett építésre, amikor a házat úgy kellett újra alapozni, hogy a falak és a tető még részben álltak. Azokra az időkre, amikor a munka tizenhat óra volt, de ki figyel oda "lesz ez még kevesebb is". Aztán a csalódásokra, a gyanakvásokra, az érdemtelen kritikákra, amikor a labdarúgópálya jutott eszembe – mi vagyunk a játékosok és körülöttünk a közönség. Az idő múlt, a munka sem nagyon csökkent, új és új feladatokat kaptunk a pályán. ("Guszti bácsi lesz pénz?", de nem igen lett.) Aztán új választás, és megint új, és bizonyítás, tudunk mi focizni, legalábbis magyar szinten.

Megint választás, változik a közönség. Ismét következik a bizonyítás és a munka sem lesz kevesebb, sőt talán nehezebb, a Bajnokok Ligájában fogunk játszani.

A csalódások, kudarcok ellenére jó volt jegyzőnek (ismét jegyzőnek!) lenni a sorsfordító időkben, és hiszem, hogy jó lesz lakásunk felújításába fogni az Európa Házban is. Az alkotó – addig sem – pihen.

                                                            Dr. Tóth István
1950-ben született Budapesten. A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán 1974-ben diplomázott. 1974. március 1-től a Dunaújváros Városi Tanács V.B. Szervezési Osztályán jogügyi főelőadó, majd 1980. december 31-ig jogügyi csoportvezető. 1981. január 1-től az osztály vezetője volt. 1990. december 12-től Dunaújváros jegyzője.
1993-tól a közigazgatási alapvizsga bizottság tagja.
1996. augusztus 20-án a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetésben részesült.