A) Mielőtt arra vállalkoznék, hogy prognosztizáljam a jegyző státuszának, szerepének jövőbeni átalakulásának és – véleményem szerint – legvalószínűbb „kifutását”, nem tekinthetek el a jegyzők helyzetével kapcsolatos legfontosabb akut problémák rövid ismertetésétől. Teszem ezt mindenekelőtt azért, mert ezeknek az anomáliák a felszámolása nélkül nehezen képzelhető el a jegyzők feladat- és hatáskörének koncepciózus átrendezése.

1. Elsőrendű feladat a jegyző jogállásának újraszabályozása. Nem újdonság az az egyébként támogatható megoldási javaslat, miszerint a kinevezési és felmentési jogosítványok ne a képviselő- testület, hanem a közigazgatási hivatal (kirendeltség)vezetője gyakorolja.

2. Tisztázandó annak a jogi helyzetnek a pontos megítélése is, hogy mi a jogkövetkezménye, ha a képviselő-testület hosszú ideig (esetleg évekig) nem nevez ki jegyzőt a hivatal élére, és körjegyzőséghez sem csatlakozik. Az nem lehet vitás, hogy az ilyen állapot súlyos törvénysértő mulasztás az önkormányzat működésében, viszont e tényállás egységes jogi minősítésének és jogkövetkezményeinek gyakorlata még kiforratlan, ezért bizonytalan.

3. A következő gyakorlati probléma a körjegyzőség intézményével van öszszefüggésben. Az Ötv. körjegyzőségre vonatkozó szabályainak belső ellentmondásai szinte elkerülhetetlenné teszik ellentmondásos gyakorlat kialakulását. A törvényhozónak a visszásságok megszüntetése érdekében az alábbi kérdéseket okvetlenül tisztáznia kell:

• Tagja lehet-e a körjegyzőségnek a nagyközség vagy város székhelytelepülés? (Nem elszigetelt jelenség, hogy város és egy kistelepülés hoz létre közösen körjegyzőséget.)

• Hogyan kell értelmezni, azt a törvényi kitételt, hogy „ha a körjegyzőség székhelye nagyközség vagy város, a körjegyzői feladatokat a nagyközségi, városi jegyző a polgármesteri hivatal bevonásával látja el”? (Ilyenkor a székhelytelepülés hivatala a körjegyzőség hivatala is, vagy a körjegyzőségnek nincs saját hivatala csak körjegyzője? stb.) Lényegében tehát ezek azok a jelentősebb tisztázandó kérdések a jegyző intézményével kapcsolatosan, amelyek megválaszolása a közigazgatási reformok közepette egyre sürgetőbb lenne, de ennek ellenére – már több mint másfél évtizede – várat magára.

B) Jelen pillanatban szinte az egyetlen aktuális kérdés, amely valamelyest „lázba hozza” a központi igazgatás szereplőit, az a jegyző már-már átláthatatlan hatásköri szabályainak a felülvizsgálata. Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy ennek a hatáskör-felülvizsgálatnak a szükségességét a kistérségi igazgatási rendszer további kiterjesztésének igénye hozta felszínre, tehát a probléma nem „saját jogán” került a közigazgatási reformok – egyre bővülő – témakörei közé. Ennek az összeforrottságnak az a következménye, hogy a jegyző hatásköri felülvizsgálatát, illetve deregulációját a folyamatok irányítói kizárólag kistérségi keretek között értelmezik, méghozzá – kissé leegyszerűsítve – oly módon, hogy amit nem tud hatékonyan ellátni a települési jegyző, azt a kistérségi székhelytelepülés jegyzőjéhez kell telepíteni. Az elgondolás természetesen megfontolás, tudományos-szakmai elmélyülés tárgyát képezheti, de általában ebben a koncepcióban több fontos részletről is indokolatlanul megfeledkeznek, illetve – véleményem szerint – kevésbé hangsúlyoznak:

1. A kistérségi rendszer nem homogén struktúra. A fenti elképzelés azokban a kistérségekben lehet sikeres, ahol egy közepes várost szinte körbevesz 15–20 kistelepülés. Ellenben azokban a kistérségekben, ahol vagy megyei jogú város a székhelytelepülés, vagy több jelentősebb város vagy 60 fölötti tagtelepülés van a kistérségben, jelentős torzulásokat okozhat ennek az elgondolásnak a következetes keresztülvitele.

2. Általában abból indul ki a kistérségi középpontú hatáskör-felülvizsgálat, hogy a speciális szakértelmet igénylő ügyek kerüljenek a kistérségi székhelytelepülés jegyzőjéhez. Az esetek egy részében valóban beválhat egy ilyen szemléletű hatáskör-telepítés, azonban ne felejtsük el, hogy a speciális szakértelem relatív kategória: nem biztos, hogy az a bizonyos szakértelem a városi jegyzőnél megvan olyan ügyekben, ami tipikusan kistelepüléseken fordul elő (pl. vadkár). Talán célravezetőbb lenne alapvetően olyan hatósági ügyek kistérségre telepítésében gondolkodni, amelyek általában nagyszámú (min. 10) ügyfelet érintenek.

3. Ellentétben a kistérségi szintű közszolgáltatás- ellátással, ahol a hatékonyság általában könnyen megragadható kategória, a jegyzői feladatok mindenekelőtt hatósági jogkörök, ahol viszont a hatékonyság nagyon nehezen értelmezhető, és talán nem is elsődleges fontosságú.

4. Figyelembe kell venni, hogy a jogszabályok, illetve kormányhatározatok beszélnek egyrészt „körzetközponti település jegyzőjéről”, illetve újabban „kistérségi székhelytelepülés jegyzőjéről”. Ezek a személyek nem feltétlenül esnek egybe adott területi egységben, ezt az ellentmondást valamilyen módon fel kell oldani. Mielőtt tehát a kodifikátorok, a szakértői testületek hozzálátnának az egyes jegyzői feladat- és hatáskörök felülvizsgálatához, ezek a felvetések is érdemesek lehetnek az átgondolásra.

C) Már csak az maradt hátra, hogy a jegyzői státusz (közel)jövőbeni változásairól értekezzek. Talán nem kell magyaráznom, hogy anélkül, hogy dolgozatom átcsapna egyfajta „béljóslásba”, nehéz megalapozottan a témáról nyilatkozni. A hazai közigazgatásra vonatkozó reformelképzelésekben, a (szak)politika világában a páli fordulat ugyanis nem tartozik a ritkaságok közé. Néhány dologra azért nagyobb biztonsággal következtethetünk. Először is nagyon hamar állást kell foglalni a döntéshozóknak abban a kérdésben, hogy a községi jegyzőnek milyen funkciót szán a kormányzat a kistérségi közigazgatási reform végeredményeként. Ez a funkció ugyanis – véleményem szerint – alapvetően kétféle lehet:

1. Olyan tisztviselő, aki általános döntéshozó hatáskörrel rendelkezik és az ügyfelek nagy részének helyben könynyen elérhető.

2. A kistérségi székhelytelepülés jegyzőjének alárendelt, kevés önálló hatáskörrel rendelkező, döntés-előkészítő szerv.

Az első típus megfelel többé-kevésbé a jelenlegi állapotnak, ezért nem foglalkoznék vele részletesebben.

Amennyiben viszont a második típus felé történik határozott elmozdulás, és az előjelek kétségtelenül ebbe az irányba mutatnak, az minden valószínűség szerint gyökeresen át fogja alakítani az egész helyi közigazgatás jelenlegi rendszerét.

Csak példálózásszerűen a következőkre gondolok: csökken a községi jegyző és a körjegyző szerepe, csökken a községi polgármesteri hivatalok és körjegyzőségek személyi állománya, miközben a kistérségi székhelytelepülés hivatala tovább duzzad (már eddig is növekedett azokban a kistérségekben, ahol a többcélú társulás munkaszervezete része a székhelytelepülés hivatalának).

Eszmefuttatásomat azzal zárnám, hogy a hatékonyság elvének egyre hangsúlyosabb előtérbe kerülése mellett sem szabad megfeledkezni a jogállami közigazgatás legfontosabb ismérvéről, a törvényességről.

Nyugat-Európában nem azért hallani többet a hatékonyságról és – talán – kevesebbet a törvényesség követelményének fontosságáról, mert utóbbi elbagatellizálódott vagy relativizálódott, hanem azért, mert a jogszerűség azokban az országokban „rendíthetetlen” és magától értetődő.

Én a magam részéről azt vallom, hogy csak akkor tűzzük ki magunk elé célként a hatékonyság követelményét, amikor a magyar közigazgatást is legalább ilyen mértékben hatja át a törvényesség szelleme.