A közigazgatásban eltöltött 33 év után nyugállományba vonult Frellerné dr.Kovács Anna Dombóvár város címzetes főjegyzője.

– Amikor telefonon felkértem e riportra, akkor Ön szerényen megjegyezte, hogy élete nem bővelkedett fordulatokban.
– Sima és egyszerű volt az én életpályám, hisz az ELTE jogi karának elvégzése után, 1972-ben a Dombóvári Járási Hivatalhoz kerültem, annak megszűntével 1975-ben pedig a városi apparátushoz, ahol hamarosan titkársági osztályvezetővé neveztek ki. Az önkormányzati törvény hatálybalépésekor pályáztam meg a jegyzői állást, vagyis 1990 decemberétől 2006. április 30-ig láttam el e feladatot.
– Ha nem Ön, akkor mások gondoskodtak arról, hogy ne legyen e munkakör se egyhangú, rengeteg új rendelkezés, átszervezés zajlott a közigazgatásban is. Hogyan élte meg (át) a változásokat?
– Én már átéltem az 1975-ös városkörnyéki modellkísérlet izgalmát. A rendszerváltás kezdetén rendkívül nehéz volt az apparátust átállítani, a személyi feltételeket biztosítani, mert sokan, kik szakmai, kik politikai okból, elhagyták az államapparátust. A jegyzői pályázatomban is kiemeltem, hogy jól képzett szakemberekre van szükség. A kevés jelentkező is hamarosan továbbállt, amikor szembesült a rengeteg munkával. Hogy érzékeltessem a helyzetet, míg a tanácsi időszakban negyedévente tartotta ülését a képviselőtestület, addig a 90-es évek elején kéthetente, s alkalmanként 20-25 napirendi pontot tárgyalt, amelyeket néhányad magunkkal készítettünk elő. Szó szerint kora reggeltől késő estig dolgoztunk, egy teljesen új hivatalt építettünk fel. Gyakran vettünk igénybe külsős segítséget, előfordult, hogy a német testvérváros, Kernen hivatalvezetőjétől kaptam tanácsot. Talán alaptermészetemből adódott, hogy soha nem idegenkedtem az újdonságoktól, ezeket kihívásnak tekintettem. Szerencsémre ebben mindig partnerre találtam a kollégáimban, elfogadták munkamániámat, együtt húztunk, s a főnökeim sem akadályoztak ebben. Büszke vagyok azokra a változtatásokra, amelyeket akkor megtettünk. Nemrég meghívást kaptam egy olyan szervezet ülésére, amelyet tíz éve hoztunk létre, s mind a mai napig eredményesen működik. Adódtak persze kellemetlen szituációk, sérültek egyes személyek érdekei, de ezeket a hálátlan szerepeket sem adtam át, felvállaltam a villámhárító szerepét.
– Nem környékezték meg e hosszú idő alatt, nem csábították el más területre?
– Lehet, hogy ebben is különcnek számítok, de én az egyetemen is szerettem az egyébként nem könnyű államigazgatás tantárgyat, s a vizsga után sem ment el a kedvem tőle. Természetesen adódott volna alkalom a pályamódosításra, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy csak a közigazgatásban tudom magam elképzelni. Törekedtem arra, hogy a nálunk gyakornokoskodó egyetemistákban is felkeltsem az érdeklődést, hátha itt maradnak, hisz mint említettem, a személyi feltételek biztosítása mindig nehéz feladatot jelentett. Talán meglepő, de ma már én is azt vallom, hogy nem biztos, hogy ennyi időt kell egy munkahelyen azonos munkakörben eltölteni. Nem kell annyira ragaszkodni a székhez, mert a bizonyítás kényszere túlságosan görcsössé, netán még beteggé is teheti az embert.
– Milyen tanáccsal, ajánlással szolgálna a most végző fiataloknak, miért válasszák ők is ezt a pályát?
– Az utóbbi időben egyre többen fordulnak hozzám tanácsért, hisz az ügyvédi pálya telített, s tudják, hogy a dombóvári hivatalban sok jegyző nevelődött ki az elmúlt évek során. Aki sok erőt, türelmet érez önmagában, s jó az idegrendszere, az vállalja el ezt a hivatást, mert itt mindent meg lehet és meg kell tanulni, olyan széles környezetben végezzük munkánkat, mint másutt sehol. Ez nem egyszemélyes hivatal, itt csapatban kell dolgozni. Óvnék azonban mindenkit attól, hogy friss diplomásként vállalkozzon e feladatra. Kezdjék lentről, ismerjék meg a munka minden fázisát, hogy később vezetőként ne érhesse őket meglepetés.
– A jegyzői hivatásnál is bizonyára fontos, hogy az anyagi megbecsülés erkölcsi elismeréssel is párosuljon. A névjegykártyáján a címzetes főjegyző titulus szerepel, s a szakmában sokan tudják azt is, hogy 2003-ban Ön kapta az „Év jegyzője” címet.
– Az utóbbi, azt hiszem nemcsak személyemnek, hanem a városnak is szóló elismerés. Büszke vagyok rá, mert ha rátekintettem a lakásom polcán, akkor mindig erőt adott. A címzetesre pedig azért, mert nem elsőre szavazta meg a testület, meg kellett küzdenem érte. S hadd dicsekedjek el azzal, hogy néhány hete megkaptam Dombóvár Város Elismerő Díszjelvényét is, aminek azért örültem különösen, mert ez a közvetlen környezetem megbecsülését jelenti.
– A munka mellett jutott-e idő a kikapcsolódásra, hobbira?
– Sokat nem engedett a munkakör, ráadásul a „szabadidős tevékenységem” is a munkámat szolgálta. A sütés közbeni várakozás például jó alkalmat kínált a jogszabályok tanulmányozására, hisz a tájékozottság, a naprakészség nálunk elengedhetetlen. A szobában található könyvek láttán bizonyára elhiszi, hogy szívesen és sokat olvasok. Büszke vagyok arra, hogy a kezdetektől aktív részese vagyok a városházi zenei estek szervezésének. A hivatali búcsúztatásom is egy koncert keretében történt.
– Mivel telnek az első nyugdíjas hetek? Mit tudhatunk meg a családjáról?
– Igyekszem minél többet a családomra fordítani, hisz sokszor láthatták rajtam, hogy gondolataim otthon is a hivatali dolgok, gondok körül forogtak. Gimnáziumban tanító férjem is hamarosan nyugdíjas lesz, s akkor mindketten sokat unokázgató nagyszülők leszünk. Egyik unokám nemrég sírva panaszolta el, ő azt gondolta, mivel a mama nyugdíjas lett, neki már nem kell óvodába járni. Korábban a bevásárlás csak néhány percig tartott, most ez néha kétórás, mert annyian megállítanak, s mondják el gondjaikat, kéréseiket. Bár hivatali munkát nem vállaltam, de szeretném időmet hasznosan tölteni, ezért felmerült bennem, hogy rendezem korábbi írásaimat, beszédeimet, s esetleg egy könyv is kikerekedik belőlük.
– Beszélgetésünk végén, hogyan összegezné az elmúlt évtizedeket? Talán nem használok nagy szavakat, ha arra kérem, hogy fogalmazza meg hitvallását.
– Sorsom alakulásában talán közrejátszott az is, hogy a Szűz csillagkép jegyében születtem, akikre jellemző a mások szolgálatára való hajlandóság. A sok szép és találó megfogalmazások közül egy Németh László idézet áll a legközelebb hozzám: „Az embert nem foghatja úgy körül a sorsa, hogy boldognak ne érezze magát.”
Örményi János