A közigazgatási hivatal vezetőjének törvényességi ellenőrzési tevékenysége lényegében az önkormányzati munka jogszerűségének, kiszámíthatóságának garantálására irányul, s mint ilyen, speciális munkamódszereket, hozzáállást és nagyfokú tájékozottságot igényel. Tekintettel arra, hogy alkotmányos célja megvalósításához a hivatalvezető felügyeleti jellegű, tehát a döntés érdemére valóban kiható hatásköröket a jogalkotótól nem kapott, így hagyományos eszközei, mint a törvényességi észrevétel, a testületi ülés összehívása stb. mellett mintegy rákényszerül arra, hogy az önkormányzati munkát folyamatosan figyelemmel kísérje, és ha ez szükséges, a szakmai meggyőzés eszközéhez nyúljon.

Budapesten a törvényességi ellenőrzési munka sajátos vonását jelenti az önkormányzatok csekély száma, azonban a fővárosnak a helyi önkormányzati rendszerben betöltött egyedülálló szerepe – népesség, vagyon, gazdasági szerepkör, ellátó rendszer, politikai és igazgatási centrumjelleg -, azt eredményezi, hogy az itt születő döntések a közérdeklődésnek, a sajtónak és a médiának úgyszólván állandóan a fókuszában állnak.
Nagyságrend
A fővárosban működő huszonnégy önkormányzat évente mintegy 800-1000 rendeletet alkot, ami önmagában is igen tekintélyes szám. Emellett kivételesen ugyan, de előfordulnak olyan esetek is, amikor nem tesznek eleget rendeletalkotási kötelezettségüknek, így mulasztásban megnyilvánuló törvénysértés miatt kell észrevételt tennünk, ahogy történt ez tavaly például a fogorvosi körzetek kijelölésének elmaradása miatt.
A közgyűlés és a képviselő-testületek 20-30 ezer önkormányzati határozatot hoznak évente, míg a bizottsági döntések száma eléri az 50-60 ezret. A képviselő-testületektől megkapott jogkörök birtokában a polgármesterek évi több, mint 14 ezer döntést-intézkedést adnak ki, bár e tekintetben a statisztikáink sajnos nem pontosak. A polgármesteri döntéseket az elmúlt években meghozott markáns intézkedéseink ellenére gyakran még mindig hiányosan kapjuk meg, noha megismerésük és törvényességi szempontú vizsgálatuk jelentőségét aláhúzza az a tény, hogy tipikusan a tulajdonosi jogkörök gyakorlásával és a szociális juttatásokkal összefüggésben keletkeznek. Okulva ebből, hivatalunk 2004 óta a komplex hatósági ellenőrzések programjába iktatja a fenti jogkörből eredő vizsgálatokat is, így a polgármesteri döntéseket, s általában az önkormányzati hatósági jogkörben hozott határozatokat immár a helyszínen ellenőrizzük.
A fővárosban kevés, mindössze négy részönkormányzat működik, csekély számú önálló és érdemi hatáskörrel, többnyire véleményező szerepkörrel.
A társulási kedv sem minősíthető kimagaslónak, néhány területen tapasztalható csupán társulások létrehozásának szándéka. Így hosszabb ideje működnek a parkoltatási feladatokat ellátó társulások, és folyamatban van a területfejlesztési társulási megállapodások elfogadása is. Mindössze egy intézményfenntartó társulás működik a fővárosban, ám ez – figyelemmel arra, hogy a legkisebb kerület lakosainak száma is megfelel egy középvárosénak -, egyáltalán nem meglepő.
Egészen más a helyzet a kisebbségi önkormányzatokkal, melyek száma országosan is kimagasló. Fővárosi szinten 11, a kerületekben pedig nem kevesebb, mint 212 kisebbségi képviselő-testület működik költségvetéssel, rendezvénytervvel, jogköreiben döntéshozatallal és saját adminisztrációval. Ezen túl 11 országos kisebbségi önkormányzat székhelye is Budapesten található, s ez utóbbiak törvényességi ellenőrzése is a fővárosi közigazgatási hivatal vezetőjének feladatkörébe tartozik tavaly november óta.
A hivatalvezető törvényességi észrevételeinek száma csökkenő tendenciát mutat, tavaly összesen 322-t bocsátott ki, ami az önkormányzati szakembergárda felkészültségével, továbbá a törvényességi ellenőrzés fentebb már jelzett módszereinek a megváltozásával magyarázható.
Előzetes kozultáció
Az élő, mindennapos kapcsolattartásra is lehetőséget kínál hivatalunknak az a már említett körülmény, hogy kisszámú önkormányzat ellenőrzését kell ellátnunk, azonban a tárgykörök súlya indokolja is a lehető legszorosabb együttműködést.
Hivatalunkban negyedévente szervezünk jegyzői értekezletet, amelyen minden aktuális jogalkalmazási és jogalkotási kérdés terítékre kerül, nemegyszer oly módon is, hogy a főjegyző, vagy jegyzőtársai vetnek fel napirendi javaslatokat.
A legtöbb fővárosi jegyző azonban ezen túl is igényli a személyes egyeztetést a legkülönfélébb ügyekben, ami a feladatok rendkívül szerteágazó jellegét ismerve érthető is, s mi a gyors döntéshozatal és a hatékony intézkedés érdekében szükség esetén informális tájékoztatást is nyújtunk számukra, vagy ha egy ügyben más eset kapcsán már kialakítottuk a jogi álláspontunkat, azt a rendelkezésükre bocsátjuk. Ez a módszer a bizalom elvére épülve az információk kétirányú áramlását teszi lehetővé, ami jelentős segítséget jelent mindkét fél munkájához.
A formális kapcsolatfelvételt a legtöbb esetben telefonálás vagy személyes megbeszélés előzi meg, lehetőséget teremtve az adott téma alapos megvitatására, a közigazgatási gyakorlat azonban természetesen igényli az írásbeli kommunikációt is, így a megbeszélések eredménye általában hivatalos irattal zárul.
Látható tehát, hogy a törvényesség biztosításának egyik legjelentősebb módszerévé vált az előzetes szakmai konzultáció, amely jogalkotási tevékenység esetén az elkészített rendelettervezet előzetes véleményezésében, illetve egy-egy résztémakörben szakmai vélemény kiadásában is testet ölthet. Ez az előzetes szakmai egyeztetés nem kizárólag a jegyző, hanem a tervezet elkészítéséért felelős köztisztviselő kérelmére is megtörténhet, mi pedig igyekszünk az önkormányzatok rendeletalkotási programjához illeszkedve eljárni, és a határidőkre tekintettel lenni. Határozatok esetében az előzetes egyeztetés értelemszerűen ritkább, bár korántsem szokatlan.
A budapesti jegyzők tekintetében hivatalunk eredményesen működteti a „figyelemfelhívást”, mint preventív eszközt. Az aktuálisan jelentkező jogalkotói vagy jogalkalmazói problémákra a jegyzőkhöz címzett körlevélben hívjuk fel a figyelmet, amit szakmai érveinkkel és esetleges megoldási javaslatainkkal is alátámasztunk. A gyakran alkalmazott figyelemfelhívás legtöbbször igen hatásosnak bizonyul, csak kivételes esetben fordult elő, hogy ezt követően törvényességi észrevételt kellett küldenünk a képviselő-testületnek az adott témában.
Konkrét rendeletalkotási felhatalmazás, illetve a helyi önkormányzatokra vonatkozó jelentősebb jogszabály-módosítás esetén körlevélben és a hivatal honlapján is emlékeztetünk arra, hogy ezekhez milyen feladatok kötődnek.
Ha a törvényességi észrevétel kibocsátása elkerülhetetlen, a tárgykörtől függően 30-60 napos határidőt biztosítunk a jogsértés megszüntetésére. Ez jobbára elegendő, bár a testületi munka sajátosságai miatt az utóbbi időben növekszik a határidő-hosszabbítást kérő önkormányzatok száma.
Ha értékeljük a törvényességi ellenőrzési főosztályvezetők országos szakmai értekezletein elhangzottakat, azt állapíthatjuk meg, hogy a közigazgatási hivatalok között a fővárosi egyike azoknak, amelyek a törvényesség biztosítása érdekében az utólagosan alkalmazható észrevétellel szemben az előzetes konzultáció és a jogi-szakmai meggyőzés módszerét részesítik előnyben. Ez munkánk elvi megközelítését is jelenti: a közhatalmi jogosítványok minden áron való érvényesítése helyett e téren is a kormányzati közigazgatás szolgáltató szerepének szélesítésére törekszünk.
Kétszintű önkormányzat
Budapest kétszintű települési önkormányzati rendszere, a feladat- és hatásköröknek a megye-város viszonyhoz képest sajátos megosztása az Alkotmányban rögzített önkormányzati autonómia érvényesülését eltérő mértékben teszi lehetővé az egyes önkormányzati szinteken. Nem egy esetben szabályozási (rendeletalkotási) jogkört biztosítanak például törvények a fővárosi közgyűlés számára a kerületi önkormányzatok tulajdona tekintetében (szociális bérlakáshoz jutás egyes feltételei, közterületek használatának rendje stb.). Az ilyen fővárosi rendelettel a kerület saját statútuma nem lehet ellentétes. Más esetekben azt tapasztaljuk, hogy a huszonhárom kerületeltérő törekvései hátráltatják az egységes várospolitika érvényesülését.
A jogalkotó nem minden esetben veszi ezt figyelembe, és különösen a főváros keretszabály alkotására vonatkozó felhatalmazása, és az ehhez kapcsolódó egyeztetési kötelezettség gyakran nem csak konfliktusokat gerjeszt, hanem sok esetben a döntés megszületését is megnehezíti, ahogy ezt tapasztaltuk például az egységes fővárosi parkoltatási koncepció kérdésében.
Az önkormányzati kommunális közszolgáltatások jelentős része a főváros feladata, azonban annak egyes részterületei a kerületekhez kötődnek. Sok esetben a fővárosi feladatot kerületi tulajdonú területeken, a kerület tulajdonában lévő műtárgyakkal kell megvalósítani, ami komoly egyeztetést és kompromisszumkészséget igényel.
Parkolás
A sajtóban talán leggyakrabban megjelenő téma – a közútfenntartás mellett – a parkolási rendszer kritikája. Az Ötv. a fővárosi önkormányzathoz telepítette a rendeletalkotási jogkört, azonban a végrehajtás már kerületi feladat. A főváros által kimunkált rendszer, a tarifák megállapítása – kerületekre is kiterjedő hatállyal – mindennapos problémák forrása. Az elmúlt években szinte valamennyi kerületi képviselő-testület parkolási rendeletére törvényességi észrevételt tettünk, mivel azok a fővárosi rendeletben meghatározott kedvezményeknél lényegesebben többet nyújtottak a területükön élő lakosságnak. Természetesen érthető az a kerületi törekvés, hogy így csökkenjenek a lakossági terhek, azonban ez egyúttal az egységes koncepció – parkolóházak, mélygarázsok tömeges használata a zsúfolt közterületek helyett – ellehetetlenülését vonja maga után. A probléma megoldása még várat magára, mert az elkészült új közgyűlési rendelet nagyban támaszkodna a szigorúbb kerületi szabályozásra. Az autósok persze azt is megkérdezhetnék, hogy hol vannak az olcsó, önkormányzati beruházásban megépülő parkolóházak?
A parkolási rendszer kimunkálásához hasonlóan a fővárosi önkormányzat rendeletalkotási kompetenciájába tartozik a közterület-használattal, közterületi renddel kapcsolatos szabályozás is. Sajátos helyzet, hogy a kerületi önkormányzatok a tulajdonukban lévő közterületeket a Fővárosi Közgyűlés által alkotott rendelet szabályai alapján hasznosíthatják, bár e kérdésben jóval kevesebb a konfliktus, mint a parkoltatás terén. Sőt a közterület-használat tekintetében a fővárosi önkormányzat és a kerületek úgyszólván egységes hozzáállását tapasztaljuk a közterületi reklámozás minimális szintre szorítása és a városkép védelme érdekében.
Szerződés vagy engedélyezés?
Külön érdekesség, hogy eltérő módon adják ki az önkormányzatok a közterület használatához szükséges hozzájárulást, illetve engedélyt. A főváros és a kerületi önkormányzatok egy része tulajdonosi jogkörben intézkedik, tehát az ügyféllel szerződést köt, más részük azonban úgynevezett önkormányzati hatósági jogkörben jár el, tehát az ügyben egyedi hatósági határozatot hoz.
Az Alkotmánybíróság önkormányzati hatósági ügyként kezelte a közterület-használat kérdését. A hatályos fővárosi szabályozás nem foglal állást ebben a kérdésben, ám emiatt tartalmilag még nem kifogásolható.
A Fővárosi Közgyűlés az Alkotmánybíróság határozata alapján ugyan korábban önkormányzati hatósági üggyé minősítette a kérdést, ám gyakorlatilag lehetetlen volt alkalmazni az akkor hatályos államigazgatási eljárási szabályokat, ezért aztán visszatért a tulajdonosi jogkörön alapuló eljáráshoz. Így az elméletileg egységes fővárosi közterület-használati szabályozás alkalmazásakor egyes kerületekben eljárási illeték is terheli a közterület-használati kérelmet benyújtó ügyfelet a díjfizetési kötelezettség mellett, míg másutt az illetékfizetés, mint eljárási teher, szóba sem kerül.
A közterületen történő szeszesital-fogyasztás szabályozása sem minősíthető egységesnek, bár kétségtelen, hogy ma már a legtöbb kerületi önkormányzat, élve a Közgyűlés által biztosított lehetőséggel, tiltja azt. A vonatkozó törvény alapján a Közgyűlés jogosult a szeszesital-fogyasztás közterületen történő tiltására, azonban e rendeletalkotási jogkörét az önkormányzati törvény felhatalmazó rendelkezésével élve a kerületi képviselő-testületekre ruházta át a Közgyűlés. A kerületi rendeletek lassan, bizonytalankodva születtek meg. Így volt olyan időszak, amikor a kerülethatár utca egyik oldalán a szeszesital fogyasztás szabálysértésnek minősült, míg az utca másik oldalán bárki jogkövetkezmények nélkül italozhatott.
Bár ma már szintén az egységesülő szabályozás felé haladnak a kerületek, korábban a közterületen történő kutyasétáltatás szabályai sem voltak még csak köszönő viszonyban sem  egymással. Az egységesebb fellépést a főváros és elsősorban a belső kerületek köztisztasági problémái váltották ki.
A közterület-felügyelet helyzete is sajátságosan indult, mivel az erről szóló törvényt többen úgy értelmezték, hogy Budapesten kizárólag a fővárosi önkormányzat hozhat létre közterület-felügyeletet. Ezt az értelmezést azonban a gyakorlat áttörte, és több kerületi önkormányzat önálló, saját közterület-felügyelet létrehozása mellett döntött.
Nagy kerület – kis hatáskör
A közterület rendjéhez kapcsolódik, és annak használatát érinti – erősítendő a fővárosi önkormányzat szerepét – az a szabály, hogy budapesti közterületen, bárki tulajdonát is képezi az, emlékmű, szobor, művészeti alkotás kizárólag a Fővárosi Közgyűlés engedélyével helyezhető el. Vagyis kerületi kezdeményezés esetén megkettőzött eljárásra és párhuzamos döntéshozatalra van szükség.
A sok problémás ügy közül a közelmúltban a XII. kerületi a Turul-szobor felállításával összefüggő eljárás kapta a legnagyobb visszhangot. Természetesen egy-egy köztéri műalkotás, emlékmű művészi minőségének, gondolatközvetítésének megítélése során igazán nehéz objektívnek lenni, tény azonban, hogy míg egy háromszáz lelkes község főterén a köztéri szobor elhelyezéséhez elegendő a falucska képviselőinek határozata, addig Budapesten az akár százezernél is több lakosú kerületi önkormányzat ilyen döntést önállóan nem hozhat.
A közterület-használaton túl a fővárost más ügyfajtákban, például az építésigazgatás körébe tartozó néhány kérdésben is egyetértési jogkör illeti meg. Az építési törvény szerint a Fővárosi Közgyűlés által „kiemelt célúnak”, illetve „összvárosi érdekűnek” nyilvánított területeken a kerületi építési szabályzat elfogadásának feltétele a Közgyűlés egyetértése.
Amennyiben tehát a kerületi önkormányzat rendezési tervet kíván elfogadni, annak illeszkednie kell a főváros szabályozási kerettervéhez, amelyet a Közgyűlés alkot. E szabályozási környezetben a Közgyűlés alapvetően képes befolyásolni a kerületi rendezési tervek tartalmát.
Szintén kerületi jogalkotási korlátot tartalmazott a lakástörvény 2006. márciusáig hatályos szabálya. A szociális alapú lakásbérbeadás feltételeit a Fővárosi Közgyűlés szabályozta rendeletében, amely szerint a bérletre való jogosultságot kizáró rendelkezések körének bővítésére, vagyis a jogosulti kör szűkítésére nem volt lehetőségük a kerületi önkormányzatoknak. Tehát ismételten a kerületi tulajdonosi jogosítványok korlátozásával találtuk szemben magunkat, ezen az egyébként rendkívüli érzékenységű területen. Az Alkotmánybíróság a közelmúltban formai okok miatt hatályon kívül helyezett olyan kerületi rendeleteket, amelyek az önkényes lakásfoglalókat kizárták a szociális alapú bérbeadásra történő pályázás lehetőségéből, de nem bocsátkozott a kérdés érdemi vizsgálatába. Ez pedig hosszú távon nem lesz megkerülhető, ezért érdeklődéssel várjuk, hogy a fővároson kívül hasonló tartalommal alkotott önkormányzati rendeletek kiállják-e az alkotmányosság próbáját?
A vázolt problémát a lakástörvény módosítása felszámolta, azzal, hogy a főváros rendeletalkotási felhatalmazását a bérleti díj övezeti zónáinak meghatározására szűkítette. A jövőben tehát a kerületi önkormányzatok a szociális bérlakásra jogosultak körét a törvény keretei között önállóan határozhatják meg.
Főváros kontra kerületek
Már a fentebb leírtak is szemléletesen érzékeltették, hogy a fővárosi önkormányzat sok tekintetben képes befolyásolni a kerületi döntéseket. Mindezeknél azonban sokkal erőteljesebb fellépést biztosít számára a kerületi önkormányzatok költségvetési bevételeinek alakításában elfoglalt törvényes pozíciója a „forrásmegosztás” intézményén keresztül. A forrásmegosztás, mint fogalom és jogintézmény az 1994-es átfogó módosítási csomagban került az önkormányzati törvénybe, amely meghatározta a fővárosi és kerületi önkormányzatokat önállóan, valamint osztottan megillető bevételeket. Az új szabályozás az osztott bevételek esetében kimondta, hogy azok a ténylegesen gyakorolt feladat- és hatáskörök arányában illetik meg az önkormányzatokat. A Fővárosi Közgyűlés a forrásmegosztási rendeletét a kerületi vélemények figyelembevételével alkotja meg, 30 napos határidőt adva a kerületeknek a véleményezésre.
Miután az önkormányzati törvény nem tartalmazott részletes szabályokat a forrásmegosztás rendszerére, a főváros önállóan alakíthatta ki azt. A bevételek megosztását különféle elvek alapján lehet elvégezni, más-más elvek alkalmazása természetesen eltérő eredményeket hozhat. A fővárosi közgyűlés az összes kerületi bevételi forrás összevetésére alapozott „feladatarányosság és egységes teherviselés” rendező elve mellett döntött, és ez egyes kerületi önkormányzatok tulajdonosi-gazdálkodói érdekét sértette. Így törvényszerű volt, hogy a bevételeiket keveslő kerületek rendre az Alkotmánybírósághoz fordultak, és kérték a közgyűlési rendelet felülvizsgálatát.
Az Alkotmánybíróság a számítási, forrásmegosztási módok indokoltságát nem vizsgálta, mivel a célszerűségi szempontú vizsgálatra nincs lehetősége. A kerületek véleményezési jogával kapcsolatban kimondta, hogy ez nem azonos az egyetértési joggal, a fővárosnak döntése során csupán mérlegelnie kell a véleményeket, azok kötelező erővel nem bírnak.
Az Alkotmánybíróság azonban megállapította azt is, hogy az Országgyűlés alkotmányos mulasztást követett el, mivel a forrásmegosztás szabályait – tekintettel azok önkormányzati alapjogot érintő voltára – törvényben kell rögzíteni.
A 2004-ben hatályba lépett törvény tulajdonképpen a főváros által kidolgozott rendszert szentesítette, a kerületi önkormányzatok véleményezési jogának pontosításával. Lehetőséget ad a szabályozás a forrásmegosztás évi egyszeri korrekciójára is, azonban még e törvényi előírások sem nyilvánultak elegendőnek ahhoz, hogy a forrásmegosztás rendszere konfliktusoktól mentesen működjön.
A forrásmegosztás alapjául szolgáló adatszolgáltatási rendszer alapjaiban nem megfelelő. A törvényben nevesített naturáliákra vonatkozóan a forrásmegosztás alapja a kerületi önkormányzatok által készített adatszolgáltatás, amelyet a fővárosi önkormányzat által kiadott útmutató alapján kell elvégezni. Így pl. az adóztatható területek nagyságát vagy az Államkincstárnak készített jelentés vagy pedig becslés alapján kell megállapítani, ez utóbbi akkor alkalmazható, ha az adatok nem állnak egységesen rendelkezésre.
A zöldfelületi mutatók esetén a vagyonkataszter pontatlansága vezet téves adatokhoz, hiányos, illetve téves adattartalom esetén a számított kiadások értelemszerűen nem fognak megfelelni a tényleges szükségletnek.
A főváros által kiadott útmutató, szakmai módszertan tekintetében törvényességi szempontú ellenőrzésére nincs lehetőségünk. Az Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlata alapján csak következtethetünk arra, hogy a fentieket nem minősítené alkotmányossági kérdésnek, az Állami Számvevőszéknek pedig nincs elégséges kapacitása ahhoz, hogy a korrekciós rendszerben esetlegesen megbúvó hiányosságokat visszatérően vizsgálja – így aztán konzerválódnak a problémák.
A kerületi önkormányzatok számos más területen is szembesülnek olyan kérdésekkel, amelyek korrekt és a törvényi előírásoknak minden szempontból megfelelő megoldására leginkább forráshiány miatt nincs lehetőségük. A vagyonátadás során a fővárosi kerületek – és különösen a belvárosi kerületi önkormányzatok – nagy tömegben váltak tulajdonosaivá elöregedett, rossz állapotú, fél évszázadon át fel nem újított lakóingatlanoknak. Ezek felújítására az elmúlt másfél évtizedben elégséges forrás hiányában nem volt lehetőségük, a bérlők pedig – jogszabályi vagy szerződéses kötelezettség hiányában – erre a költséges feladatra maguk értelemszerűen nem vállalkoztak.
A lakástörvényben biztosított vételi joggal élve a bérlők túlnyomó többsége rendkívül kedvező áron megvásárolta a lakását, ám ezek felújítása a tulajdonosváltozás után is csak kisebb részben valósult meg. A felújítási folyamat rendkívül hosszadalmas, annak ellenére is, hogy az önkormányzatok jelentős támogatást nyújtanak a társasházi közösségeknek.
Van azonban az ingatlanoknak egy speciális csoportja, a műemlékek, ahol a bérlőknek nincs vételi joguk, sőt bonyolítja a problémát, hogy a vagyonátadás során a műemlékvédelmi hatóság kikötötte: az ingatlanok részenként (lakásonként, irodaként) nem idegeníthetők el.
Az önkormányzatoknak évente csupán néhány műemléki ingatlan teljes felújítására van pénzügyi keretük, így a műemléképületek sorsa már hosszabb ideje kérdéses volt. Hogy valamilyen módon megszabadulhassanak ettől a tehertételtől, a képviselő-testületek az ingatlanok egy az egyben történő elidegenítéséről döntöttek, olyan vállalkozók, befektetők részére, akik megfelelő tőkével rendelkeznek a szakszerű és költséges felújításhoz, azonban ezeknek az adás-vételeknek a jelentős részénél figyelmen kívül hagyták a lakástörvény és a műemlékvédelmi törvény szabályait. Ráadásul úgymond az elidegenítés biztonsága érdekében nagyon gyakran eltekintettek a kötelező versenyeztetési eljárástól is, mondván, hogy az olyan nehézségek elé állítaná a befektetőket, ami miatt inkább visszalépnének a vásárlástól, félve a hosszadalmas versenyeztetési procedúrától.
Így aztán hatalmas forgalmi értékű, Budapest kiemelt pontjain álló, jól hasznosítható ingatlanok eladására az államháztartási törvény kifejezett rendelkezése ellenére gyakran versenytárgyalás lefolytatása nélkül, sőt pusztán befektetői bejelentkezés alapján került sor.
A bajokat tetőzi, hogy bár az önkormányzatok igyekeztek gondoskodni az ilyen ingatlan bérlőiről, azonban a szerződésekben lefektetett garanciális elemek a legtöbb esetben a bérlőket nem nyugtatták meg, sőt és az új tulajdonossal kapcsolatban komoly aggályokat fogalmaztak meg, több esetben a szerződés érvénytelenségének megállapítását kérve a bíróságtól.
Az elidegenítés során általában a nyugdíjas bérlők írásbeli hozzájárulását késve, vagy egyáltalán nem tudták beszerezni az önkormányzatok, ami akadályát képezheti az ingatlan elidegenítésének.
A műemlékvédelmi hatóság – a teljes felújítás reményében – többnyire hozzájárul az elidegenítéshez, megjegyzendő azonban, hogy ezeket a nyilatkozatokat általában csak az adás-vételi szerződés aláírását követően szerzik be az önkormányzatok,  igaz ez az eljárás önmagában nem jogsértő.
A kerületek neve
Végül még egy érdekes kérdés. A kerületek elnevezésével kapcsolatban az Alkotmánybíróság olyan döntést hozott, amely a legtöbb fővárosi kerületi önkormányzat szervezeti és működési szabályzatát érinti.
A fővárosi kerületek többsége a történelmi elnevezéseket is figyelembe véve döntött a kerületi önkormányzat elnevezéséről. Ezek az elnevezések többnyire a kerület egész területének hagyományos nevét (Józsefváros, Ferencváros, Csepel, Soroksár) tartalmazzák, néhány esetben pedig a kerületek egy-egy részének elnevezését (Óbuda-Békásmegyer, Budafok-Tétény).
Az önkormányzatok névhasználata rendkívül változatos, van, ahol gyakorlatilag nem használják a törvényben meghatározott kerületszámot, van ahol az önkormányzat neve megelőzi a kerület számát, és természetesen több esetben a kerületszámot követi a képviselő-testület által elfogadott név.
Az Alkotmánybíróság a határozatában megállapította, hogy a kerületek elnevezését törvény rögzíti (Soroksár Pesterzsébettől történő elválásakor rögzítették törvényben a kerületek elnevezését), amely a Budapest I-XXIII. kerület, így az önkormányzatok kizárólag a törvényben meghatározott sorszámnevet kiegészítve, azt követően használhatnak saját elnevezést. Látjuk tehát, hogy az önkormányzati szabadság és szabályozási autonómia e kérdéskörben is csak felettébb szűken értelmezhető.
Összefoglalva azt mondhatom, hogy a törvényességi ellenőrzés, mint szakmai feladat a fővárosban az átlagosnál nagyobb körültekintést, szerteágazóbb ismereteket, alaposabb, mélyrehatóbb tájékozódást igényel. És most nem csak szűken vett jogi-szakmai kérdésekre gondolok! Állásfoglalást kívánó ügyek állandóan keletkeznek. Irodáinkban rendszeresen „égnek” a telefonvonalak. A legkevésbé sem vagyunk tehát tétlenségre kárhoztatva! Így aztán nem is panaszkodunk.