Avagy „Hogy kerül a csizma az asztalra”?!

A második polgármesteri ciklusa vége felé közeledő, ebből 4 hónapja városi polgármester néhány gondolatot szeretne megosztani Önökkel, annak kapcsán, hogy ez a színvonalas, szakmai orgánum jubileumi számot tesz le az asztalra. A jegyzői kart mindig is foglalkoztató aktuális kérdések – melyek e hasábokon állandóan napirenden vannak- sora fordult meg a fejemben a felkérés után.
Olyan fejben járnak e gondolatok, mely 33 év közigazgatási munkálkodás során hullatta el hajszálait, és amely fej gondolatai elkötelezettsége, szakmaisága miatt nem tudta – és nem is akarta – napokra sem feledni, hogy mi a közszolgálat.

És a „csizma”: miért itt és a jegyzők kapcsán szól egy polgármester? Mert, mint említettem „félig ma is az. Ez nálam azt jelenti, a lelkemben, még mindig jegyzőként is nézem a közigazgatást, merthogy mégiscsak majd háromszor annyi ideig voltam nagyközségi vb.titkár/jegyző, mint amióta polgármester vagyok. (Zárójelben – tanácsként is – megsúgom: nem könnyű, hogy néha szükségszerűen vívódnia kell magában a „politikusnak” a „szakemberrel”, de segít, ha jegyzőként is település-politikus (is) volt.)
Óriási a változás a rendszerváltás előtti és a jelenlegi közigazgatás között minden szempontból, hisz más a forma, más a tartalom, más, akit és amit „igazgatni” kell, és más az, aki és ahogy igazgat.
A szabályozás és szakirányítás minősége csökkent, a politika behatolt
A jogi szabályozás változásai csak bonyolították a helyzetet, összességében nem adnak lehetőséget a munka mennyiségének csökkentésére, a minőség javítására, általában a bürokrácia mérséklésére. A jegyző dolga mindent összevetve nehezebb lett, a gyakori jogszabály módosítások növelik a „jogalkalmazási bizonytalanság”-ot, a szakmai – törvényességi – felügyeleti témában lévő változás szintén nem könnyíti a helyzetet.
Nem kismértékben negatívan hat szintén, hogy „átpolitizálódott” a szakma is, mégpedig a jogalkalmazás tekintetében is, ami egyértelműen negatív változás a rendszerváltozás óta.
Az is igaz viszont, hogy pl. az informatikai fejlesztések nélkül –az eszközökre és programokra (iktató, adó, költségvetés, szociális, népesség, anyakönyv, választás, stb.) egyaránt értve, ma már életképtelenek lennénk.
Nem merek egyértelműen úgy fogalmazni (nehogy igaztalanul megsértsek egy generációt), hogy a mai fiatalabb köztisztviselőknél bizonyos szempontból csökkentett mértékben lenne csak jelen néhány elem, inkább azt mondom, nagyon fontos az is, hogy emberi oldalról a közigazgatás szereplőit jellemző különböző erények is kevesebb súllyal esnek a latba.
Úgy gondolom, arról nem is kell szólni, hogy már a pályakezdőknél (főleg vezetői, pl. jegyzői) stallumot vállalóknál és különösen kisebb településeken meg kell lennie az elhivatottságnak a KÖZszolgálat iránt, mert ez nem simán „szakma”, ez életforma, életmód.
Ajánlhatom figyelembe azon erényeket is, mint el nem hagyható szükségest, hogy tisztesség, becsület, megvesztegethetetlenség, de ha sikerül megtalálni a lojalitásként is megfogalmazható „szolgálni, szolgáltatni” tudást, akkor már csak óriási lemondásra való képességgel, kitartással, és mindig megújulásra való törekvéssel lehetne jegyzői pályára lépni.
Megítélésem szerint a minisztériumok szakirányító tevékenysége ma nem szolgálja kellően a célt, nem segíti a „végeken” a munkát, mégpedig az itt is említhető át/túl/politizáltság miatt, de sokszor a kellő szakmaiság hiánya is tapasztalható.
A helyi köztisztviselők Európai Unióval kapcsolatos ismereteit intenzíven fejleszteni kellene. Különösen a helyesen adaptált, jó gyakorlatokat kell megismertetni, de elsődlegesen az ezt alakítani tudó feltételrendszert, jogszabályokat kell megalkotni.
„Sors, nyiss nekem tért!”
1976-ban 25 évesen – tudtommal akkor az ország legfiatalabb – nagyközségi- vb. titkáraként kezdtem a közigazgatási pályafutásomat az ELTE Jogi Kar elvégzése után, Mezőkeresztesen.
Budapestiként, az akkor létezett pályairányítási rendszernek köszönhetően kerültem a településre, ahol a ma már több, mint 36 éve társként a munkám végzését is segítő, támogató, az abból fakadó kellemetlenségeket velem együtt viselő feleségemmel, 2 gyermekkel kezdtem a szakma tanulásával együtt annak gyakorlását.
21 év „titkárkodás-jegyzősködés” után, 6 év központi közigazgatásban töltött idő /PSZÁF humánpolitikai vezetőként 3 elnökkel történő együttműködés után, a KÖH Észak-magyarországi Regionális Irodájának vezetőjeként szolgáltam/ következett.
2002 őszén kaptam azt a – legőszintébben mondom – számomra megható elismerést jelentő felkérést, hogy „jöjjek haza” , induljak a polgármesteri választáson, mert szükség van rám, alkalmasnak tartanak arra, hogy tudnék a településünk fejlesztésében, vezetésében segíteni.
Szerénytelenül ugyan, de mondom, mert nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy jelentős fölénnyel választottak meg, amit a 2006-os választáson megújítottak.
/Az ügyhöz tartozik zárójelben, hogy amikor saját elhatározásomból, de mégis egy kissé keserű szájízzel 1996-ban a jegyzői székből felálltam, akkor azt mondtam magamban, hogy: „soha többet közigazgatásban, főleg nem helyben”…/
Elmondom azt is, büszkén használva a kifejezést, hogy „hazahívásom”, a volt jegyző iránt bizalom megnyilvánulása visszamenőlegesen is: érdemes volt és érdemes folytatni is, sőt „ki vagyok fizetve”…
Jegyzőből polgármester, hivatalvezetőből településvezető, lettem a hierarchiában, de szívem szerint ezt a településpolitikus kifejezést csak idézőjelesen használnám, mert érzésem szerint (tudom, mi a különbség az érzések és a definíciók között) csak más című települési vezető lettem, mint ami voltam. Meggyőződésem, hogy – legalább is 5-6000 fő település nagyságig – a két vezető tisztség közötti bizonyos mértékű átjárhatóság képessége (nem azonos a szereptévesztéssel!) – jelentősen javítja a jó és eredményes működés esélyeit.
Szóval, politikus lettem, mert annak a településnek, melynek szolgálatára 33 évvel ezelőtt felesküdtem, így volt rám szüksége.
A már korábban is munkatársként velem dolgozott mai vezetőtársam – a jegyző – segítségével, a mindkét ciklusban igazi konstruktív csapatként ténykedő képviselő-testülettel, egy folyamat nagy állomásaként megcéloztuk a várossá nyilvánítást.
Az elmúlt 7 év alatt sok munkával, a szükséges önerő biztosításával elnyert pályázatokkal, de sajáterős infrastrukturális fejlesztésekkel is, tudatos településfejlesztéssel, arculat- és szemléletformálással, a környező településekkel való együttműködéssel úgy tudtunk bemutatkozni a várossá nyilvánítást kezdeményező pályázatunkban, hogy érdemesnek találtattunk a városi címre.
Mezőkeresztes – új város
Mezőkeresztes, ez a 4400 lelkes, szorgos, törekvő lakosságú, a mainál jobb sorsra érdemes dél-borsodi település ez év július 1-től büszkén viseli a városi címet ismételten, mert visszakaptuk azt, ami a XV.-XIX. sz. között már a mienk volt.
Tudom és tudjuk, hogy az „igazi” várossá válási folyamat érdekében teendő nehéz, kemény munka még most következik.
Tudjuk, ez a cím az itt élő emberek, az itt ténykedő vállalkozások, szervezetek törekvéseinek elismerése, egyben nagy lehetőség, amellyel, felelősséggel kell élnünk, mindent meg kell tennünk, hogy „tartalmilag” is feljebb lépjünk, hogy saját lakosságunk, de a kistérség többi településének érdekében is városként funkcionáljunk.
Bízom benne, hogy a közeli jövőben külső és belső vonásait tekintve is érzékelhető pozitív változás lesz a múlt és a jövő Mezőkeresztese között.