Lehet, hogy nem elegáns bevallani, de szinte minden este megnézem a hazailag gyártott 2 legnépszerűbb szappanoperát. S ha csak tehetem a Csillag születik adásait is, végigkövetem. Utóbbiban magam is őszintén rácsodálkoztam Veres Robira, aki az un. freestyle rappelést hozta és hozza egyre közelebb mindannyiunkhoz. Hogy a számomra rendkívül szimpatikus Robinak mi köze van komoly témánkhoz, jelesül a jogalkotáshoz, az őszintén remélem, a végére kiderül.

Nos, lehet, hogy érdekes a párhuzam, de mintha jogalkotásunkat is, valami ilyesmi jellemezné. A jogalkalmazó és a jogkereső közönség csak áll és néz, s próbálja megérteni azt, hogy tulajdonképpen mi is folyik itt? A szó szoros értelmében, mivel azok a jogi remekművek, amelyek korábban is, de napjainkban különösen megjárják, illetve elhagyják a kodifikációs műhelyeket mindennek nevezhetők, csak annak nem, aminek nevezni kívánjuk. Ezek a „művek” hű tükrei annak a folyamatnak, amely a kormányzás és az evezés megbillent egyensúlyából fakadnak. Ennek jegyében divatba és szokásba jött, hogy a kormányos kodifikál, tollba mond, kinyilatkoztat. Ahelyett, hogy a (társadalompolitikai) célokat, a prioritásokat határozná meg. Ennek egyértelmű képviselői azok a törvényjavaslatok, amelyekhez maga az előterjesztő is csőstől nyújt be módosító indítványokat. Ez alól nem volt kivétel, pl. a személyi állomány helyzetét meghatározó Ktv. sem, amelyhez annak idején 250-nél több módosító indítványt adtak be! Pedig ha az említett célok tisztázottak, akkor az apparátus még dolgozni is tudna. A műhelynek nehezen nevezhető szervezetekből olyan torzók kerülnek ki, amelyből leginkább az látható teljes egyértelműséggel, hogy a világos jogalkotói szándék alig, vagy egyáltalán nem volt meghatározva. És nem hihetjük, hogy a bajok oka csupán az, hogy a felvetődő problémákra technikai megoldásokat kapunk. Nem, számos esetben a jogszabályokat a jogalkalmazó szempontjából sem gondolták át, hiányzik a jogalkalmazási tapasztalatok felhasználása is. Ami a jogalkotás számszerű eredményeit illeti, nemcsak kiálljuk a próbát, hanem kenterbe is verünk majdnem minden államot Európán innen és túl. Szabályozunk mi mindent, azt is, aminek társadalmi haszna nem vagy alig ismerhető fel. Tesszük ezt nagy magabiztossággal és vehemenciával, tekintet nélkül a jogalkalmazókra és az állampolgárokra (szervezetekre) háruló újabb terhekre. Legyen bár a feladat önfényű, legalább az önkormányzat jegyzőnek mindenképpen címezhető. Azzal viszont már senki nem törődik, hogy a jogalkalmazót ez által annyira „túlszeretjük” és agyonnyomjuk, hogy ennek következtében számára semmi nem lesz fontos.   Mára sikerült elérni, hogy a mindennapi szakmai Bibliának tekintett Ket. szabályaira is egyre többen legyintenek. Sőt, ne vegyék rossznéven, alig várják, hogy végre valaki rendbetegye azt a  halmazt, amelyet pl. csak a legutóbbi, éppen október 1-jétől bevezetett -természetesen jó szándékú-, de a megfelelő feltételek hiányában alkalmazandó csodaszabályok jelentenek. Erről azért érdemes beszélni, mivel a legégbekiáltóbb vészjelzést mindig az jelenti, amikor a „szaki” kezd kiszeretni a saját szakmájából, s nem érez, illetve nem talál biztos kapaszkodókat az eligazodáshoz. S innen már csak egy lépés az, amikor már nem is található a megfelelő szakmai zsinórmérték. Hiánycikkekkel lesz (és van) teli ez a sajátos  „Diszkont Közig”-bolt. És számos „salátával”. S bár a köztisztviselők soha nem kedvelték a saláta jogszabályokat, legyen az költségvetési vagy más, azok évről-évre visszatérően  ott szerepelnek a közigazgatás személyi állományának menükártyáján. All inclusive ugyan, de kötelezően. Lehet, hogy ezért nem szereti mindenki a salátát!?